2008. szeptember 4., csütörtök

Gyálaréti Mónikák

Büszke és könnyes szemű anyák vagyunk, szívünk sebzett és reménykedő. Legvágyottabb teher és felelősség gyermekeink gondozása és nevelése. A napi feladatok realitásai két lábbal a földre szegeznek minket, végességünk tapasztalatból sóhajok és imák fakadnak.

Hívők és vallásosak vagyunk a Római Katolikus Egyházban. Ennek része, hogy közösségeket teremtünk, s hogy keresztény elődeinkkel keressük az „asztaltársaságot”. Figyelmet fordítunk rájuk, lessük bizakodva, hogy nehéz helyzeteikben hogyan mozdultak, minek örvendeztek. Szent Mónika emblematikus, keresztény édesanya, aki kitartott szeretetében, fia szenvedélyes útkeresését hitével kísérte, és végül mondhatjuk, nagyszerű fiút nevelt a világnak Szent Ágoston személyében.

A gyálaréti közösség édesanyái közül többen régóta ismertük egymást, a vívódásokat, eredményeket, fél lábon állva, sietve az utcán, a kápolna ajtóban, kismama klub-beli csacsogásból, éppen aktuális kusza telefonos megfogalmazásokból. Követtük, hordoztuk egymást, mert az élet egymás mellé rendelt minket. Ezt a természetes kapcsolódást szenteljük meg hónapról hónapra a Szent Mónika körben, és emeljük szívünket együtt az Úr elé.
Minden hónap harmadik vasárnapján, mise után gondosan körberakjuk a székeket a kápolnában, a kör közepére az oltár egyik gyönyörűséges virágcsokrát és gyertyáját, mert asszonyként fontos a szépség. A szétszéledt, gyermekeiket kergető, vagy a heti egy találkozásoknak örülő „Mónikákkal” lassan megtelnek a székek, és a szívünk áhitattal és cinkossággal. (Kihagyhatatlan és a látszat ellenére nem zárójeles mozzanat, hogy a fiúk, férfiak, apák, mindent megtesznek, hogy a gyerekek ez időben ne velünk akarják jól érezni magukat.) Jó így együtt, ahányan vagyunk: nyolc, tíz, tizenkettő… Van közöttünk nagymama, özvegy, nagymama jelölt nevelt gyermekkel, nagycsaládos anya, kiscsaládos anya, krízisben és boldogságban. Keresztvetés után ki-ki habitusa szerinti részletességgel elmondja kiért s miért akar ma különösen könyörögni. Ez a könnyek köre, a fájdalmaké és az örömöké is. Tanítjuk egymást élményeink által. Figyelünk, ki hogyan építkezik, kit miben kell támogatni, mit jó elkerülni, mihez kell bátorságot gyűjteni. Ezt követi a Szent Mónika körök imája a Szentháromság Úristent megszólítva, a végén Égi édesanyánkhoz fordulva. Evvel az imával gyengéden kinyitjuk szívünket az Anyaszentegyház felé, és a többi anya felé. Majd kézfogással és az Úr imádságával újra összekapcsolódunk egy szorosabb körben, s ha van még időnk – úgy döntünk, hogy a vasárnapi ebédfőzésből lecsippenthetünk - énekelünk egy-két vígat. Az énekek között van egy saját „himnusz”, saját versszakkal, ami nem véletlen, hogy a türelemről, s önirónikusan a birkákról szól.

Vállalható, erősítő, hozzánk igazodó meghitt és nem követelődző együttlét, értünk, a gyerekeinkért, házasságainkért, családjainkért, az Egyházért s azért a közösségért is ahol élünk nap mint nap, Gyálarétért.